Pár hónapja készítettem egy igen érdekes interjút egy kiváló sportemberrel, aki szűkebb pátriámban Pétfürdőn él, s 16 éves kora óta aktív kosaras. Olvassátok el, tanulságos, íme:
A kosárlabdázás élő péti legendája
„Egy dolgot kell először megtanulni: becsületesen, tisztességgel veszíteni. Ez az alapja a sportnak. Ezután majd nyerni is fogsz”. A 81. életévébe lépett Dr. Péter Istvánnak, a Pétfürdő Sportjáért Alapítvány tavalyi díjazottjának szavai több mint hitelesek, hisz évtizedek óta aktívan pattogtatja a kosárlabdát. Hetente kétszer manapság is edzésre jár, és figyelemmel kíséri a profi meccseket a tv-ben. Szellemi frissességét, jó kedélyét a mai napig megőrizte, s készségesen nyilatkozott lapunknak is.
- Mikor ismerkedett meg a kosárlabdával?
- Pécsett az egykori jezsuita gimnáziumban találkoztam először a kosárlabdával 16 éves koromban, úgy 1944 tájékán. Itt is érettségiztem le. Kiváló létesítményei voltak az iskolának: volt egy saját fedett uszodánk, focipályák számos méretben, illetve teniszpálya is adott volt. Így több lehetősége is akadt a mozogni vágyóknak. Engem mégis a kosárlabda ejtett rabul, megtetszett benne, hogy be kell dobni egy labdát, és ez nem olyan könnyű. Annak idején az iskolámban még nem volt palánk: egy rúdra szerelt kosárba kellett betalálni. Mi így kezdtük.
- Hogyan tudta összeegyeztetni a tanulást és a sportot iskolai évei alatt?
- Probléma nélkül ment ez mind a középiskolai, mind az egyetemi tanulmányaim közben. A vegyészmérnöki szak 4 év volt anno, szerencsére ennyi idő alatt be is tudtam fejezni. Végeztem a napi tanulással, aztán mentem edzésre, nem volt ezzel gond. Az ember ki tudott így kapcsolni, hisz a pályán nem gondolt a mindennapi bajokra, elfeledte az aktuális problémákat. Akkor és ott csak a játék számított.
- Később hobbiként vagy hivatásként tekintett inkább a kosárlabdára?
- Nekem ez csak hobbi volt. Pénzt sohasem kerestem vele, de ez nem is számított soha.
A kosárlabdázás élő péti legendája
„Egy dolgot kell először megtanulni: becsületesen, tisztességgel veszíteni. Ez az alapja a sportnak. Ezután majd nyerni is fogsz”. A 81. életévébe lépett Dr. Péter Istvánnak, a Pétfürdő Sportjáért Alapítvány tavalyi díjazottjának szavai több mint hitelesek, hisz évtizedek óta aktívan pattogtatja a kosárlabdát. Hetente kétszer manapság is edzésre jár, és figyelemmel kíséri a profi meccseket a tv-ben. Szellemi frissességét, jó kedélyét a mai napig megőrizte, s készségesen nyilatkozott lapunknak is.
- Mikor ismerkedett meg a kosárlabdával?
- Pécsett az egykori jezsuita gimnáziumban találkoztam először a kosárlabdával 16 éves koromban, úgy 1944 tájékán. Itt is érettségiztem le. Kiváló létesítményei voltak az iskolának: volt egy saját fedett uszodánk, focipályák számos méretben, illetve teniszpálya is adott volt. Így több lehetősége is akadt a mozogni vágyóknak. Engem mégis a kosárlabda ejtett rabul, megtetszett benne, hogy be kell dobni egy labdát, és ez nem olyan könnyű. Annak idején az iskolámban még nem volt palánk: egy rúdra szerelt kosárba kellett betalálni. Mi így kezdtük.
- Hogyan tudta összeegyeztetni a tanulást és a sportot iskolai évei alatt?
- Probléma nélkül ment ez mind a középiskolai, mind az egyetemi tanulmányaim közben. A vegyészmérnöki szak 4 év volt anno, szerencsére ennyi idő alatt be is tudtam fejezni. Végeztem a napi tanulással, aztán mentem edzésre, nem volt ezzel gond. Az ember ki tudott így kapcsolni, hisz a pályán nem gondolt a mindennapi bajokra, elfeledte az aktuális problémákat. Akkor és ott csak a játék számított.
- Később hobbiként vagy hivatásként tekintett inkább a kosárlabdára?
- Nekem ez csak hobbi volt. Pénzt sohasem kerestem vele, de ez nem is számított soha.
- Milyen kapcsolatban volt edzőivel, csapattársaival?
- Mindig és mindenütt jól kijöttem az emberekkel. De szerintem mondhatom nyugodtan a játékostársaimról, hogy a barátaimmal. Talán egyetlen esetben fordult elő, hogy valaki azt mondta, öreg vagyok és menjek haza. A mai napig sok örömet szerez a játék. Illetve el is felejtettem az imént valamit, ezt mindenképpen kiemelném. A sportban nem számít ki hány iskolát járt, honnan jött, ki melyik politikai oldalra sorol, csak az, hogyan teljesít, mennyire játszik szívvel. Fontosnak tartom megemlíteni Tóth Lászlót, az első edzőt Pétfürdőn. Amúgy 1953-ban igazoltam Pétre, előtte innen jártam fel Budapestre játszani minden szombaton. Székesfehérvárig a Nitrogénművek buszára kéredzkedtünk fel, onnan pedig vonattal mentünk tovább a fővárosba. Emlékszem egyszer a Tóth Laci leparancsolt a buszról, később azonban olyan jóba lettünk, hogy nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna.
- Milyen posztokon játszott?
- Hátvéd, irányító szerepkörben játszottam mindig is. Baj csak akkor volt, ha nekem kellett sok pontot dobni, mert akkor általában kikaptunk (nevet).
- Meséljen a péti kosárlabdázás fénykoráról!
- Sok tehetség játszott Pétfürdőn. Pálfi Tamás például a magyar válogatottban is szerepelt. Emlékszem a 70-es évek közepén Oroszlány ellen NB/1-be kerülési sorsdöntő meccset játszottunk, de sajnos pár ponttal kikaptunk. Feljutás esetén a teremhiány probléma lett volna amúgy, hisz mi télen-nyáron kint játszottunk. Ha esett a hó, letakarítottuk a pályát, aztán mehetett is az edzés. A játékostársak közül kiemelném Kaposi ’Zebu’ Ferit. Nem is igen találkoztam ilyen jó kezű gyerekkel, mint amilyen ő volt. Bizony már elmúlt 65 éves, de a mai napig játszik ő is. Emlékszem, Hiltz Gyula, Honti István, Sajni Árpád például NB/1-es csapatban is kosarazott. Horváth Robi is nagyon tehetséges volt. Szívesen gondolok az első péti csapatra is. Hetente három edzésünk volt, keményen hajtott mindenki, hogy hétvégére jó formában legyünk. Alapozáskor sokat futottunk az erdőben is. Emlékszem, lejött egyszer a Testnevelési Főiskola csapata, s a félidőben kettővel vezettek. A második játékrész elején az egyik srác pimasz megjegyzést tett, felszívtuk magunkat. Végül simán győztünk ellenük. Csodálkoztak, hogy egy ilyen kis vidéki csapat mennyire felülkerekedett a TF gárdáján.
- Figyelemmel kíséri-e a mai kosárlabda-sport történéseit?
- Nézem rendszeresen a tv-ben a meccseket. Fantasztikus dolgokat csinálnak a játékosok, viszont bánt kissé, hogy elüzletiesedett a sport. Az olimpia is már szinte csak erről szól. Az igazi örömet az jelenti szerintem, ha az ember tisztességesen felkészülve elmegy egy mérkőzésre, ott becsületesen, sportszerűen játszik, s jól érzi magát. Nekem erről szól a sport.
- Ha valaki a fiatalok közül most kezd el sportolni, miért pont a kosárlabdát válassza?
- Nehéz kérdés. Ha valakinek jó fizikai adottságai vannak, van érzéke a labdához, egy év alatt NB/1-es kézilabdás lehet. Ha ugyanilyen adottságok mellett kosarazni kezd el, 3-4 év ez az idő. A kosárlabdában kötöttebbek a mozgások. Kicsi a célpont, nagyobb a labda, 24 másodperc áll rendelkezésre egy támadás befejezésére és öt személyi hiba után már nem játszhat tovább a játékos. Ha valakinek azonban megtetszik, s igazán örömét leli benne, megszereti egy életre - ahogy például én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése